1. Fejezet
A jégvarázsa

Tél van, és csendesen hull a hó a magyar fővárosban Budapesten. Az ablakon kinézve nagy nyüzsgés van, hisz nem sokára karácsony és ilyenkor van a nagy bevásárlás. Míg sokan a karácsonyi ajándékot és a szent estét várja addig, én a 24.-ét teljesen más miatt várom. Hisz e napon lesz egy verseny, ami ha jól sikerül, akkor, ténylegesen elkezdhetem a karrieremet, amit minél jobban szeretnék. Hogy milyen verseny? Hát a Műjég Korcsolya Bajnokság. Ahol az ország legjobbjai mérhetik össze ereit. Már csak 3 nap és én is ott állhatok, avagy korcsolyázhatok a jégen. Erre a bajnokságra készültem egész évben. Igaz számtalan versenyen voltam és elég szép eredményeket értem el, de akinek a korcsolya szinte az életévé vált annak ez a verseny nagyon sokat jelent. Így van ez nálam is.

Ashlee Montez, ez lennék én. Igaz a nevem amerikainak tűnik, de állampolgárilag nem vagyok az. Mivel anyukámék itt telepedtek le és én már itt Budapesten születettem, így magyar állampolgárú vagyok. A nevemről ennyi és visszatérek a korcsolyázáshoz.
Már kis korom óta ezt csinálom. Mivel anyukám ugyan ezt a sportot űzte fiatal korában, ő is számtalan szép eredményt elért, így valahogy engem is megtalált ez a sport varázsa. Emlékszek arra, amikor először álltam jégre korcsolyacipőben. Alig lehettem 7éves, amikor egy télen elmentünk anyuékkal a városi Jégarénába. Anyukám ott húzott rám először korcsolyacipőt és mutatta meg az első lépéseket. Mint minden kezdő én is estem egyfolytában. De anyukám bíztatott, hogy senki sem úgy születik, hogy ezt azonnal tudja. Így nem adtam fel, és tovább próbálkoztam, miközben anyukám kezét fogtam. Amikor végre sikerült a két lábamon siklani a jégen és közben figyeltem, hogy a profik, akik ott korcsolyáztak körülöttem, milyen ügyesen, szinte pördülnek a levegőben. Ekkor tudatosult bennem, hogy egyszer én is szeretnék úgy pördülni a levegőben. Tudom, hogy furán hangzik, hogy már 7 évesen el tudtam dönteni, mit szeretnék csinálni, de egyszerűen lenyűgözött az egész. Nagyon nagy akaraterőm van, hisz nem adtam fel akkor, amikor egymás után százszor is elestem. Emlékszem, az nap este odamentem anyuhoz és csak annyit mondtam neki, hogy örökké korcsolyázni akarok. Anyu nagyon örült, amikor ezt kijelentettem, hisz belül titkon szerettem volna, ha egyszer úgy mond követem. De nem akartam semmi féleképpen rám erőltetni. Úgy szép ez a sport, ha önszántadból szereted meg és érzed a jégvarázsát, amikor rálépsz és csak siklani, pördülni akarsz rajta. Anyu elhatározta, hogy minél hamarabb beírat egy Műjégkorcsolya szakkörre. Kb. én korombeliekkel voltam együtt. Az volt a jó, hogy mindenki szinte kezdő volt ott és így nem voltak meg a különbségek, persze volt, aki hamarabb tanulta meg a különböző technikákat, de sajnos volt olyan is, akinek sokat kellett gyakorolni. Így telt el 7 év, mikor beléphettem az Ifjúsági csoportba, ahol szinte azt lehetett mondani, hogy a jobbak voltak ott. Ekkor kezdtem el versenyekre járni is. Eleinte mindig lecsúsztam a dobogós helyezésről, de sosem csüggettem, mindig mentem tovább és tovább, amikor 15-16 évesen végre már én is ott álltam a dobogón. Fantasztikus érzés az, amikor kimondják a nevedet és felállhatsz a dobogóra, ami ott a jégpálya közepén és a közönség neked tapsol és fütyül. Ezek után szinte majdnem minden versenyen ott lehettem a 3ban. Nagyon sokat köszönhetek anyukámnak, hisz tőle is sokat tanultam. Ha valami nem ment, akkor külön edzéseket adott nekem. Amikor egy kicsit elszomorodtam akkor sokszor elővettem anyukám videót, amin az ő kűrjei vannak, megnéztem és erőt merített nekem.
Most itt vagyok 21 évesen a legjobb 5 között, akik mehetnek a bajnokságra. Az ország számtalan helyéről jönnek versenyzők, akik ugyan csak profik. Ha ezen a versenyen nem szerepelek jól, akkor tuti, hogy nem kapom meg az ösztöndíjat a főiskolán. Hisz nem véletlenül mentem edzői szakra, ahol 1 év múlva diplomával a kezemben léphetek ki a nagy betűs életbe, mint műjégkorcsolya edző. Ez lenne minden álmom. A nagy mérkőzésen mindenki ott lesz kivéve azt, akitől nagyon sokat kaptam és tanulhattam, az édesanyám. Édesanyám, 18 éves koromban halt meg. Terhes lett de sajnos jóval hamarabb beindult nála a szülés, a pici és ő is meghalt. Ez nagy törés volt az életemben. Apu azt szerette volna, ha ott hagyom a korizást, de én nem engedtem ebben, hisz nekem ez a szenvedélyem és nagy nehezen sikerült megértetni vele, hogy nekem ez nagyon fontos. Tudtam, hogy anyu odafentről figyel engem és követi minden lépésemet a korizásban és segít nekem.  Anyu halála után 1 évvel megismerkedtem egy nagyszerű srácot. Míg én 19 ő 20 éves volt. A csoportomban edző váltás volt és az edző fia, Rigler Gergő is elkísérte az apját az edzésekre, hisz Gergő is versenyszerűen korizik, csak persze a fiú csapatban. Eleinte nem úgy figyeltünk fel egymásra, hisz a csoportomba voltak nálam szebb lányok is, akik persze azonnal körbe vették a magas, barna hajú-szemű srácot. Aki tényleg nagyon helyes volt. Szinte az esetem volt. De valahogy nem kerültünk egy társaságba. Amíg én a korcsolyázással voltam elfoglalva addig persze a többi cicababa csajszik Gergővel foglalkoztak. Majd mikor egy új fajtaugrást vettünk nekem nem ment, úgy ahogy szeretettem volna és az edzőnk Karcsi bácsi hozzám, osztotta be a fiát. Elképzelhetitek, hogy milyen féltékenyek voltak azok a csajok… Miközben mutatta az ugrás technikáját, persze beszélgettünk is. Nagyon jól éreztem magam a társaságában. Érzéseket még nem tápláltam iránta csak tetszett. Több napig gyakoroltunk együtt, hisz egy új ugrást nem lehet megtanulni egyik napról a másikra. Ez az ugrás kifejezetten nehéz volt számomra. Így minden edzés előtt már ott voltam 15 perccel, hogy jól bemelegítsek és tudjam gyakorolni. Mikor az ugrást végleg tökéletesen elsajátítottam magamnak, már nem kellett Gergő segítsége. De az óta valahogy egyre többet beszélgettünk, és ha úgy adódott, akkor találkozgattunk is.
És hogy mikor jöttünk össze? Egy buliban, amit az edzőnknek szerveztünk meg, pontosabban a szülinapi buliján. Ott voltunk mi lányok a korcsolya csoportja a felesége és a fia Gergő. A vacsoránál mellettem ült, és egy folytában beszélgettünk. Eleinte tényleg barátságnak indult de más lett belőle. Este, amikor meg volt a torta felvágása és a koccintás én lementem a konyhába, hogy öntsek magamnak egy kis gyümölcslevet. Mikor megláttam az üveget a pulton és már éppen töltöttem a poharamba, akkor hirtelen valaki megszólalt a hátam mögött.
- Szia! Segíthetek? – kérdeztem tőlem Gergő. Én meg hirtelen meglepődve fordultam felé.
- Szia! Köszi, már nem kell megtaláltam, amiért jöttem. – válaszoltam és az üdítős dobozra mutattam. Majd töltöttem magamnak és a pulthoz támaszkodtam pont úgy, mint Geri.
- Te kérsz? Töltsek? – kérdeztem tőle.
- Nem, én nem kérek köszike. – válaszolta majd egy lépest tett felém.
- Figyelj beszélnünk, kell! – szólalt meg komoly hangon. Hirtelen nem tudtam, hogy mit akar.
- Mond! Valami baj van? – kérdeztem aggódva.
- Nem, hanem el kell mondanom valamit neked. – kezdett bele. Én csak néztem rá nagy szemekkel és bólintottam egyet.
- Tudom, hogy barátok vagyunk, de én nem tudlak annak tekinteni, nekem sokkal fontosabb vagy és többet érzek irántad, mint egy egyszerű barát iránt. – vallotta be nekem az érzéseit. Ott helyben meg sem tudtam szólalni. Az igaz, hogy közel kerültünk egymáshoz és én is éreztem valamit iránta, ami több volt barátságnál, de még nem szerelem.
- Huh… hát ezzel megleptél, de valahogy én is így vagyok veled. – mondtam el, amit éreztem és lesütöttem a szemem. Majd közelebb lépett hozzám és a mutató ujjával felemelte fejem és a szemembe nézet.
- Szeretlek. – ennyit mondott és az ajkaink már egymás ajkainkat érintették. Nyelveink heves táncot jártak, míg egymást öleltük. Mikor ajkaink szétváltak mindketten egymásra néztünk és tudtuk, hogy egy a sorsunk.
Szóval… így jöttünk össze és az óta együtt vagyunk. Majd másfél év után eljegyezet. Igen, mennyasszony vagyok. Az esküvőt nyár elejére tettük. Nem nagyon akarunk vele sietni csak ráérősen. Van időnk.

Mivel van még 3 nap a verseny előtt így természetesen a Jégarénában, talál meg bárki is, aki keresne. Az edzőm, Karcsi bácsi két kűrt tanított be hisz kétszer kell a jégre mennem. Ha elhibázom az elsőt, akkor a másodikra jobban oda kell figyelnem. Így nagyon koncentrálnom kell mind a két kűrre, mivel a sorrend a versenyen dől el.
Elérkezett a verseny napja. A verseny 11kor kezdődik. Én már 7kor felkeltem hisz nem tudtam aludni. Mikor lementem a konyhában apu már készített is nekem egy szendvicset, pont úgy ahogy szeretem.
- Jó reggelt Jéghercegnőm! – köszönt apu. Apu általában így hív. Nekem tetszik, akár 21 éves is vagyok még mindig a kishercegnőjének, tekint.
- Jó reggelt! – köszöntem és ültem le az asztalhoz, hogy elmajszoljam az apu által elkészített szendvicsemet. Mikor végeztem az evéssel, épp csengettek az ajtón. Apu nyitotta ki, és máris jött vissza. Hogy mi volt a kezében? Hát a kűrruhám, amit egy varrónő készített nekem, az én elképzelésem alapján. Imádom a zöld színt így zöld színű volt az a szép almazöld. A rövid ujjú volt ás enyhén kivágott. És persze miniszoknyás volt mivel hosszú nem lehet abban, nem lehet mozogni, és nem is látják a pontozóbírók a lábmozdulatokat. A szoknya flitterekkel volt díszítve. Egyszerűen szép volt, nagyon tetszett elégedett voltam a ruhával.
Már 9kor ott voltunk a helyszínen, én pontosabban az öltözőben. Apu és a barátnőim helyet foglaltak a kilátón. Az öltözőben sikeresen átöltöztem megcsinálták a hajamat, ami egyszerű kis kontyból állt, hisz nem a hajam a lényeg. Mikor elkészültünk a lányokkal, mi is felmentünk a kilátóra de csak oda, ahová a versenyzők szoktak pihenni, és el is kezdődött a verseny. Nagyon sokan voltak, rengetegen jöttek el. A versenyzők, akik előttem voltak szinte profik voltak. Majd egyszer csak elhangzik a nevem és tudtam, hogy mindent bele kell adnom. Mikor kiléptem a jégre anyum jutott eszembe, hogy ő odafentről szurkol nekem és segít. Majd felcsendült a kiválasztott zeném és elkezdtem a koreográfiát. Éreztem, ahogy siklok a jégen, és egymás után pördülök a levegőben. És egy sikeres érkezésem után a tömeg tapsol. Mikor halkulni kezdett a zene, én úgy lassítottam és álltam a végén egy pózban. A tapsvihar közben felálltam és meghajoltam, majd kimentem a pályáról. Majd végül megkaptam a pontokat. Elég jó pontokat kaptam. Az edzőm mondta, hogy nagyon jól sikerültek az ugrások és tetszett a csukamozdulatom is. Míg én pihentem addig a csoporttársaim mutatták meg a tudományukat. Ügyesek voltak. Egy kis szünet után szinte azt lehet mondani, hogy én kezdtem el a második kűrt. Ismételten a jégre léptem és elkezdtem a kűrömet. Mikor a Dupla Salchow-ra készültem egyszer csak magamat a földön találtam.