Miközben ott ültem a jégen, és a könnyeimmel küszködtem, csak arra tudtam gondolni, hogy ez nem történhetett meg velem, pont most nem. De sajnos igen, velem történt, ott ültem és próbáltam felállni, hogy elhagyjam a pályát, de nehezen ment hisz a bokám nagyon fájt. Nem tudtam ráállni. Majd az edzőm és pár segéd bejöttek értem. Kint az úgy mond kispadnál a mentős, ellátta a lábamat, és azt állapította meg, hogy bizonyára csak megrepedt, de lehet, hogy csak megzúzódott. Remélem, hogy az utóbbi, hisz akkor nem kell gipszet viselnem. Míg az orvos bekötötte a lábamat én addig a kivetítőt bámultam, hogy ezek után milyen pontokat kapok a zsűritől. Hát igen…. jóra nem számítottam, hisz ezzel az eséssel nem sok pontot kaptam. Miközben a pontokat figyeltem, akaratlanul is könnyek csillantak meg az arcomon. Nem akartam, de nem tudtam korlátozni az érzéseimet. Hisz erre a versenyre készültem az évben. És lehet, hogy a karrieremnek is annyi. A lábam, egyre jobban fájt és már fel is dagadt. Az edzőm azonnal a kocsiba pakolt és irányt vett a kórház felé. A kórház folyosóján, mindenki furán nézett rám, hisz nem minden nap látnak egy lányt kűrruhában és korcsolya cipőt az egyik lábán. Leültünk a váróhoz és vártuk, hogy megnézzen egy orvos. Az edzőmmel csak ültünk egymás mellett és nem nagyon szólaltunk meg. Tudta, hogy ha felhozza a versenyt, akkor kibukok. Nem akartam gondolni rá, de most csak ez járt a fejemben, hogy nem sikerült. És ilyen alkalom ritkán van. A bokám nagyon fájt, alig vártam, hogy az orvos jöjjön, és végre lerendezze a lábamat. Pár perc elteltével már előttem is állt és bevitt a kórterembe, ahol azonnal elvégzett egy rötgent. Mikor kész lett a rötgen felvétel, az orvos megnézte és így szólt hozzám.
- Szerencsére csak megzúzódott. Így teszünk rá egy vizes ruhás kötést, de maga is borogassa otthon, és természetesen pihentesse, most kb. egy-két hétig nincs jégkori. – mondta az orvos a kűrruhámra nézett. Majd a nővérke rátette a kötést a bokámra, és ahogy végzet felálltam a székről. De eközben megszédültem és szerencsémre a nővérke épp, megfogott. Nem értettem, hogy miért szédültem meg, lehet, ahogy hirtelen felálltam. Lesápadtam és a vérnyomásom is leesett. A nővér azonnal visszaültetett. Megmérte a vérnyomásomat. Elég alacsonyt mutatott. Ott mondtam neki, hogy jól vagyok, de nem engedett el. Pedig már szívem szerint otthon lennék és aludnák egy jó nagyot. Majd a nővérke eltűnt egy időre és egy kis fehér készülékkel tért vissz a kezében. Hogy mi is volt az? Mikor a kezembe adta és megláttam, nem hittem el, hogy ezt most ott meg kell csinálnom. Hát egy terhességi tesztet adott a kezembe. Arcom még fehérebb lett. Egyszerűen nem akartam hinni a szememnek. De hisz én nem vagyok terhes! Nem arról van szó, hogy soha nem akarok gyerekeket, imádom a gyerekeket, de nem most! Majd később.
- De én nem vagyok terhes! – mondtam a nővérnek, hisz erősen tiltakoztam a teszt ellen.
- Ez csak egy teszt, ha nem terhes, akkor úgy is negatívat fog mutatni, de a biztonság érdekében végezze el! – mondta a nővérke és elindultam a WC irányába. Ott bezárkóztam és végeztem azt a bizonyos tesztet. Nagyon féltem, hogy mit fog mutatni pár perc múlva. Bementem a kórterembe és letettem az asztalra. Idegeskedésembe már az ujjaimat tördeltem. Majd pár perc elteltével a nővér felvette az asztalról és megnézte, hogy mit lökött ki. Az agyam csak járt- és járt. Reméltem, hogy negatív jön ki, de ha pozitív lesz a teszt, akkor tuti megtartom, hisz nem tudnám elvetetni. Miközben ezen agyaltam a nővérke megszólalt és csak ennyit mondott:
- Gratulálok, kisbabája lesz. – szólalt meg a nővérke. Amikor kimondta azt hittem, hogy először rosszul hallok, nem akartam elhinni. Azt hittem, hogy most tényleg összeesek.
- Ha gondolja, most elvégezhetjük a rutin vizsgálatot, hogy egészséges a baba és persze az ultrahangot is. – mondta nővér és rám nézett. Én csak néztem a nővért és bólogattam, hogy oké, ha már itt vagyok… átvitt egy másik kórterembe, ahol az ultrahangot szokták végezni. Átöltöztem egy hálóingszerűségbe, ami fehér alapon zöld apró pöttyök voltak. Felfeküdtem az ágyra, felhúztam a hálóinget, hogy a hasam szabadon legyen és bekente egy zselészerűséggel a pocakomat. Majd egy kis készüléket helyezett hasamra és azt ide-oda tologatta rajta. A mellettem lévő Tv szerűségen pedig fekete-fehér kép volt. Hirtelen ránézésre nem láttam semmit sem ki. Azt sem tudtam, hogy hogyan kell nézni egy ilyet. Igaz láttam már filmekben ilyet, de valóságban teljesen más milyen. A nővérke elmagyarázta, hogy hol is láthatom a kisjövevényt. Mikor megmutatta és hallottam a szívdobogását szinte elérzékenyültem. Hisz ott van a pocakomba az a kisbaba, akit a szívem alatt hordok.
- A babával minden rendben van, ön most a 10. hétben van. – mondta a nővérke. 10. hét? És nem növekszik a hasam? Merült fel a kérdés a fejembe. Nagyon zavart, hisz lassan 3. hónapba lépek és semmi pocakom.
- És miért nem látszik a pocakom? – kérdeztem meg aggódva.
- Ez legfőbbképpen az idegesség miatt is lehet. – válaszolt a nővérke. Ekkor arra gondoltam, hogy biztos a verseny miatt volt, hisz minden nap próbáltam idegeskedtem, hogy jól sikerüljön a kűröm. Állandóan azon agyaltam, hogy minden jól menjen, mindent tökéletes mozdulattal hajtsak végre. Mikor végeztünk a vizsgálattal és letöröltem a zselés cuccot a hasamról, visszaöltöztem kűrruhába, hát nem pont a legkényelmesebb volt, de csak kibírom már. A nővérke és egy szülészeti orvos már ott vártak a papírokkal a kezükben. Az orvos nagyon színpatikus volt és meg is beszéltük a következő időpontot.
Kiléptem a kórteremből és a folyosón végig egyenes mentem, hogy szóljak az edzőmnek, hogy mehetünk. Igaz lassan haladtam, hisz bicegtem, annyira fájt a lábam. Nem tett jót ez a sok járkálás az egyik vizsgálatról a másikra. Mikor odaértem Karcsi bácsihoz, csak annyit mondtam neki, hogy indulhatunk haza.
Beszálltunk a kocsiba és alig szólaltunk meg ismételten, majd egyszer csak az edzőm megtörte a csendet.
- A lábad jól van, vagy még mindig nagyon fáj? – aggódott.
- Köszönöm, már jobban van, fáj, de pihentetem és akkor jobb lesz. – válaszoltam. Azon gondolkoztam, hogy el kéne mondanom, hogy terhes vagyok de inkább kivertem a fejemből ezt a gondolatot. Míg hazaértünk az autóba beszélgettünk egyre többet. Majd kisegített az autóból és besegített a házunkba, leültem a nappaliban lévő fehér kanapéra és feltettem a lábamat. Az edzőm, vagyis a leendő apósom a lábam alá tett egy párnát, ami a kanapén talált, majd leült a mellette lévő fotelba.
- Szükséged van még valamire? – kérdezte tőlem.
- Nem, nincs azt is köszönöm, amit eddig tett értem. – köszöntem meg. Igen még mindig magázom az edzőmet, valahogy nem jön a számra, hogy tegezzem.
- Inkább menjen vissza a Jégarénába, hisz ott a többi csoporttársam, és nekik nagyon szurkolok, hogy sikerüljön. – mondtam neki. Az edzőm rám nézett és bólintott egyet és felállt. Majd mikor az ajtóhoz ért szóltam neki gyorsan.
- Ja és a mai vacsorára hivatalos a családjával! – szólaltam meg. Hisz szent este van, ilyenkor együtt szoktunk lenni. Hátra nézett és csak elmosolyodott, majd becsukta a gesztenyebarna bejárati ajtót maga mögött. Én ott ültem a kanapén csendbe és gondolkoztam, közben a karácsonyfa színes égőit néztem miközben azok vidáman, villogtak. A két kezemet a hasamra helyeztem, és azon gondolkoztam, hogy vajon fiú vagy lány-e a kisjövevény. Teljesen a hatása alá kerültem. Tudom, hogy eleinte tiltakoztam a kisbaba ellen, hisz gondoltam volna, hogy ilyen hamar anya leszek. Imádom a gyerekeket, de a családalapítást későbbre terveztem. Gondolkodásomat az ajtózár kattanása szakította félbe. Meg is ijedtem és gyorsan az ajtóra szegeztem a tekintetemet és láttam, hogy apu és Geri lép be a házba. Persze, gyorsan odarohantak hozzám és egy csomókérdéssel támadtak le.
- Jól vagy Ash? Nagyon fáj? Mi van a lábaddal? Az orvos mit mondott? – kérdezte a két fiú szinte egyszerre.
- Jól vagyok, csak még fáj egy picit a lábam. Pihentetni kell a lábam, szóval… egy ideig nincs kori. – nyugtattam a két fiút, akik ott guggoltak előttem. Majd megkértem apát, hogy hozzon le nekem ruhát, hogy át tudjak öltözni, hisz egy kicsit kényelmetlen volt már egy ideje abban a ruhában. Miután átöltöztem, apu elkezdett főzni vacsorára, hisz jönnek vendégek. Addig én Gerivel a kanapén beszélgettünk és közben egymás kezét, fogtuk. Gondolkoztam, hogy mikor kéne elmondanom neki, hogy kisbabát várok tőle. De a gondolkodásomat apu törte meg.
- Kislányom, a fűszereket hová tetted? – kérdezte. Mivel nekem az a mániám, hogy szeretek mindent egy helyre tenni, apu meg persze össze-vissza tesz mindent és legutóbb amikor főztem rendet tettem és nem találta a nagy rendben.
- A bal oldali szekrényben alul. – mondtam neki. És meg is találta. Majd Geri néztem és a vállára hajtottam a fejemet. Ő pedig a kezével a vállamat simogatta. Majd perc múlva megszólalt.
- Szívem én most haza megyek, de apuékkal jövök. Meg amúgy is át kell öltöznöm. – mondta és egy puszit adott a homlokomra. Majd felállt a helyéről és apu felé vette az irányt, kezet fogtak és már az ajtónál el is tűnt. A lábam már szószerint elzsibbadt, mivel csak feküdtem. Felálltam és kibotorkáltam a konyhába. Apu persze azonnal az ágyba küldött, hogy feküdjek, de mondtam neki, hogy már meguntam és már lassan a lábat nem érzem. Felajánlottam neki, hogy segítek neki. Így el is készítettem a kedvenc salátámat, amit ilyenkor én szoktam mindig elkészíteni. Apuval belehúztunk a sütés-főzésbe, hisz lassan vacsora idő és addigra jó ha kész minden. Míg én az asztalnál, ülve, keverem össze a sütihez valókat, addig apu a húsit nézte, hogy megsült-e. Olyan gyorsak voltunk, hogy minden készen lett épp időben. Én felmentem az emeletre az ajándékokért, hisz nem feledkeztem el a családomról és levittem a fa alá, addig apu megterített az ebédlőbe. A terítés szép volt, olyan tipikus karácsonyi volt. Advent koszorú középen volt elhelyezve és égett mind a négy gyertya. Az asztalterítő fehér színű volt, amin fényes szállal virágok emelkedtek ki belőle. Mikor apu is elkészült, a vendégek be is futottak. Az ajándékokat ők is a fa alá helyezték. Majd az ebédlőben foglaltunk helyet. Olyanok voltunk, mint egy nagycsalád együtt koccintottunk pezsgővel, együtt nevettünk, ettünk. A vacsora után természetesen a nappaliban folytattuk a karácsonyi hangulatot. Ott egy ideig beszélgettünk majd elérkezett az ajándékbontás. Mindenki személyesen adta át az ajándékot egymásnak. Én aputól tipikus lány dolgokat kaptam, parfüm, ékszerek… Geri szüleitől, pedig egy új korcsolyát. Meglepődtem, hisz nincs semmi baja a korimnak, de örültem neki. Geritől pedig egy szál vörös rózsát mellé pedig egy olyan naptárat, amin mi ketten vagyunk rajta, mint háttér. Nagyon tetszett, hisz rólunk szólt. Majd mikor mindenki a saját ajándékát nézegette, én egyszer csak felálltam és megköszörültem a torkom majd megszólaltam.
- Mondanom kell valamit! – kezdtem el. Ideges voltam, ilyenkor a gyűrűsujjamon lévő gyűrűmet szoktam fogni, forgatni, húzgálni. Ugyan ezt csináltam most is. Majd vettem egy nagy levegőt és elkezdtem mondai a monológomat.
- Van egy bejelentésemet, vagyis egy jó hírem.- mindenkinek az arcát figyeltem és azt tudtam leolvasni, hogy senki sem érti, hogy mi az a bejelentés, amit én el szeretnék mondani. – Ma mikor a kórházban voltam a lábam miatt, mást is megvizsgáltak… - csuklott el a hangom.
- Ugye nincs semmi betegséged? – kérdezte aggódva apu.
- Nem semmi olyan, amit mondok az nem betegség, hanem egy ajándék. Ez legfőképpen engem és Gerit érint. –majd felé fordultam. – Mivel nekünk kell majd felnevelni azt a kisbabát, akit a szívem alatt hordok már kb. 10 hete. – árultam el a nagy titkot, amit ma tudtam meg. Elképzelhetitek, hogy egy percig szinte néma csend volt. Senki sem tudott mit mondani hirtelen. Majd hirtelen Gergő felkapott és szószerint pörgött velem egyet és közben puszikat, nyomot a számra. Majd mindenki gratulált nekünk. És persze ezek után ez volt a téma… Az „anyósom” kérdezte is, hogy hogy-hogy nem látszik a pocakom és mondtam neki, hogy az idegesség miatt, legalábbis az orvos ezt mondta nekem. Majd mikor az idő már későre járt Karcsi bácsi és a felesége elmentek. Gergő pedig itt aludt nálunk.
Amióta tudja, hogy terhes vagyok Gergő minden este, beszél a pocaklakónak. Így neveztük el, amíg nem tudjuk a nemét. Így telt el másfél hét.
A főiskolát pedig levelezősön folytatom tovább, nem akarok kihagyni egy évet inkább akkor levelezősön, csinálom tovább. Az új év első csütörtökén mentem az orvoshoz, a rutin vizsgálatra. A pocakom már látszott. Örültem neki, hisz vidámsággal tölt el. A lábam is rendbe jött már. Nem volt teljesen az igazi de már nem bicegtem. Beültem az autóba és irányt vettem a kórház felé. Gergő nem tudott velem jönni, hisz ő ilyenkor főiskolában van. Mint mindenki tudja pesten általában dugó, van, épp ki fogtam én is. Mikor már nagy nehezen elindult a forgalom egyszer csak egy nagyon nagy lökést éreztem és egy csattanást hallottam.
AJÁNLOM AZ OLDALT
