5. Fejezet

Amikor a rémálom valóság

Dávid nagyon megijedt, amikor a szemeláttára estem össze és ráadásul véreztem. Ott fekszek előtte a jégen eszméletlenül és a fejemnél egy vértócsával. Elég ijesztőnek tűnhetett. Nem tudta, hogy most mit csináljon, egyáltalán megmozdítson. Inkább gyorsan előkapta a zsebéből a telefonját, és a mentőket hívta. Elmondta, hogy mi történt és, hogy nagyon vérzek. Miután letette a telefont, letérdelt mellém és próbálta elállítani a vérzést, mivel a fejem vérzett erősen. Ha valaki ilyen helyzetbe kerül tudat nélkül, beszél a másikhoz. Ugyan ezt csinálta Dávid is.

- Ash! Mindjárt itt lesznek a mentősök! – mondta és közben próbálta a kezével elszorítani a vérzést a fejemen, ami hátul a tarkóm felett volt. Dávid végig fogta az egyik kezemet és szorította a sebet a fejemen. Majd pár perc elteltével meg is érkeztek a mentősök. Dávid arrébb állt, hogy a mentősök odaférjenek hozzám és ellássák a teendőt. A mentőorvos egy nyomókötést tett a fejemre és infúziót kötöttek be nekem. Dávid azonnal szólt az orvosnak, hogy terhes vagyok, és persze beszállt a mentőkocsiba, hogy ott legyen velem hátul. Út közben kezdtem ébredezni, persze megijedtem, hogy mit keresek egy mentőkocsiban infúzióval a kezembe. Azonnal elkezdtem kérdezősködni.

- Mi történt velem? Mit keresek itt? A kis babám? – kérdezgettem szinte kiabálva, de félelemmel a hangomban. Dávid azonnal felém hajolt és nyugtatott.

- Semmi baj, a baba is biztos jól van, az orvosok már elláttak és mindjárt a kórházba, érünk. – nyugtatott Dávid. És tényleg nem telt sok idő és már a kórház folyosóján toltak be a sebészeti osztályra, ahol megnézték a fejemet. Levették a nyomókötést és megállapították, hogy szétcsattant a fejbőröm attól a dologtól, ami a fejemre esett. Hogy mi volt az? Hát a mennyezetről lelógó zsinórnak a végéről leesett a tömör műanyag csavar. Hogy minek az a zsinór a mennyezetre? Azokra teszik fel azokat a plakátokat, ami támogatja azt a bizonyos versenyt, amit ott rendeznek meg.

Miután lefertőtlenítették a sebet és beadták az érzéstelenítőt, összevarrták a fejemet. Mikor végeztek a fejemmel azonnal a hasamhoz nyúltam. Szokatlanul furának éreztem a hasamat. Nem olyan kemények éreztem, mint általában. Nagyon aggódni kezdtem, hogy valami baj a kicsivel.

- A kis babám! Vizsgáljanak meg! – kértem szinte könyörögve és már majdnem sírva. Rossz előérzete volt. Így betoltak egy nőgyógyászhoz és ő megvizsgált, több vizsgálaton is átestem. Nem mondott senki semmit, csak bevittek egy kórterembe, ahová lefektettek.

Amíg engem vizsgáltak, addig Dávid felhívta a családomat. Ők azonnal a kórházba vették az utat. Amíg én a kórteremben türelmetlenül feküdtem és azt vártam, hogy az ajtón végre egy orvos lépjen be és mondja meg, hogy mi van a kicsivel. Addig a családom, Dáviddal kint várakoztak. Majd az orvos jelent meg.

- Maguk Ashlee Montez családtagjai? – kérdezte az orvos.

- Igen. – mondták szinte egyszerre.

- Mi van Ashlee-vel? – kérdezte aggódva Dávid, mivel már nem bírt magával.

- És a kis babával? – szólalt meg Gergő.

- Ashlee egy hatalmas ütést kapott a fejére, amelytől felrepedt a fejbőre és összevarrtuk. Az viszonylag hamar meggyógyul. – mondta az orvos, de érezni lehetett, hogy nem fejezte még be itt a monológját. – Most sokkal fontosabb lesz a lelki támasz, mint a fizikai. Mivel a kisbabát elveszítette. Olyan nagy lendülettel esett össze, hogy pont úgy ütötte meg a hasát, hogy a gyermek fejét érte és a magzat nem élte túl. Mivel már kb. a 3. hónapban volt lehet, hogy műtét segítségével tudjuk eltávolítani a magzatot, de az is lehet, h felszívódik. Ezért bent tartjuk egy kisebb időre, hogy meg tudjuk figyelni. – fejezte be a monológját az orvos. A családom tagjai és Dávid csak ledermedve álltak az orvos előtt. Nem tudtak megszólalni hirtelen. Gergőt megviselte, látni lehetett rajta. De megpróbálta összeszedni magát.

- Be lehet menni hozzá? – kérdezte Gergő.

- Igen, persze. Nyugodtan menjen be. – válaszolt az orvos. Majd eltűnt a kórház hosszú folyosóján a fehér köppenyes férfi.

Miközben aggódva feküdtem az ágyon, egyszer csak végre nyitódott az ajtó és Gergő alakja bukkant elő a fehér kórházi ajtó mögül. Majd idesétált hozzám és leült az ágyam melletti székre. Csak némán ült és nem szólalt meg, csak megfogta a kezemet, és azt szorongatta.

- Mit mondott az orvos? – érdeklődtem. Tudtam, hogy valami van.

- Ash… - kezdte. Ekkor már tudtam, hogy baj van és azonnal könnyek jelentek meg a szememben. Már Gergő alakját is homályosan elmosódnak láttam. – Sajnálom…- csak ennyi jött ki a torkán, miközben egy gombócot érzett. Na ekkor eltörött a mécses nálam. Csök potyogtak a könnyeim. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy nincs már többé a pocaklakó. Amilyen hirtelen betoppant az életemben olyan gyorsan elvette a sors tőlem. Nem betervezett gyermek volt, de akkor is fájt az elvesztése, hisz nagyon szerettem őt. Gergővel össze is ölelkeztünk és engem, vígasztalt, hisz nem tudott megnyugtatni. Apu és Dávid is bejöttek végül a kórterembe. Nem szóltak semmit. Én csak sírtam és sírtam, majd apu is megölet és próbált nyugtatni, de nem járt sikerrel. A szememet annyira kisírtam, hogy fájt. Apuék nagyon féltek, hogy depressziós fogok lenni. El akarták ezt kerülni, de látták rajtam, hogy nagyon szenvedek. Így hívtak egy nővérkét, hogy adjanak nekem egy nyugtatót. A nővérke be is adta nekem és én lassan szépen elcsendesedtem végül elaludtam. De álmomban is a kis babám lebeget előttem. Belül emésztettem magam. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy nincs többé. Apu és Gergő egész éjjel itt maradtak velem, Dávid hazament, hisz a barátnője, Anita már hívta, hogy merre van.

Reggel mikor kinyitottam a szemem, szerettem volna azt hinni, hogy ez az egész csak egy nagyon rossz álom volt és még a hasamban növekszik a pocaklakó. De tudtam, hogy ez a valóság. Próbáltam vissza fojtani a könnyeimet. Délelőtt apuék próbáltak kerülni a témát, így inkább mindig valami másról kezdtek el velem beszélgetni. Délután az orvos megvizsgált, hogy kell-e műteni. De nem, szerencsére. Mivel elvileg felszívódott. Elég rossz érzés volt, úgy a kezemet a hasamra tenni, hogy tudtam nincs ott bent. Dávid is bejött látogatni egyedül a vizsgálatok után. Elég kínos volt számomra a találkozás azok után, hogy majd nem megcsókoltuk egymást, és ezt leolvastam Dávid arcáról. Tudtam, hogy ha jobban leszek, akkor meg kell beszélnünk ezt a dolgot egymással.

- Jobban vagy már? – kérdezte.

- Szerinted? Egyáltalán nem vagyok jól! – válaszoltam egy kicsit durván. Nem akartam így válaszolni, de így jött ki. Láttam Dávidon, hogy erre most nem tud mit mondani.

- Jaj, bocsika, nem akartam így válaszolni, csak… - nem is tudtam befejezni a mondatot, mert azonnal elkapott a sírás. Ekkor Dávid közelebb jött hozzám és megölelt. Annyira jól esett az ölelése. És az az illat. Olyan biztonságban éreztem magamat a karjai között. Ő pedig csak nyugtatott és csitítgatott.

- Ssss, nyugi, nyugodj meg. Gondolom, hogy milyen rossz lehet, de próbáld összeszedni magad. Hisz tudod, hogy mindenki melletted áll, mindenben segítünk, amiben csak tudunk. – próbált nyugtatni. Őszintén bevallva, hatásos volt, mivel kezdtem befejezni a sírást. De az a bizonyos gombóc még mindig ott volt a torkomba és a fájdalom nyomását még mindi éreztem a mellkasomba.

- Köszi, ez jól esett tőled. – mondtam és néztem fel a könnyes szemeimmel az ő igéző szép barna szemébe. Az a szempár úgy el tudott varázsolni, mint anno régen a jég. Egy ideig egymás szemeit pásztáztuk. Ugyan azt éreztem, mint amikor egymás közelében voltunk a jégen. Majd egy ajtókattanás zavart meg minket. Az ajtó mögül pedig Gergő és apu jelent meg. Mi azonnal kibújtunk egymás öleléséből és Dávid félre is állt.

- Nekem sajnos mennem kell! – szólalt meg Dávid kissé idegesen majd el is tűnt a kórteremből. Bevallom én is ideges lettem, amikor apuék megjelentek a kórterembe. Pedig semmi olyat nem tettem… Bár nem tagadom, jó volt Dávidot átölelni és érezni azt a biztonságot, amit felém adott. Gyengéd volt de egyben erős is. Talán ilyet nem is éreztem Gergőnél.

- Szia kicsim! Hoztunk neked harapni valót. Itt a kórházban nem hiszem, hogy olyan csodás kaját kapsz. – mondta apu és a kis szekrényre pakolta ki a sok kaját.

- Apu ezt te komolyan gondoltad? Ennyit még én sem eszek. – mondtam neki.

- Nyugi, amit nem eszel meg azt úgy is haza, visszük – mondta apum.

- És hogy vagy már? – kérdezte Gergő. Ismét ez az a bizonyos kérdés… vettem egy nagy levegőt és próbáltam sírás nélkül válaszolni.

- Nem jól. – válaszoltam röviden és tömören. Látták rajtam, hogy nem akarok erről a témáról beszélni. Így azonnal felhoztak egy új témát.

Így telt el pár nap. Próbáltam túl tenni magamat a dolgon. Hát… ami nem igazán sikerült, de az egészségi állapotom napról napra jobb lett. Egy nap, amikor a legtöbben voltak bent nálam, a családom az „apósomék” Dávid és a drágalátos barátnője. Nem tudom minek kellett jönnie, de nem tudtam mit csinálni, így eltűrtem. Valahogy egyikünk sem szimpatizált egymással. Ez érezhető volt. Majd nyílt az ajtó és az orvosom lépett be.

- Jó napot Doktor úr! – köszöntünk.

- Jó napot! – viszonozta a köszönést.

- Van egy jó hírem. – kezdet bele az orvos. – Ashlee nagyon szépen gyógyul, és ha hajlandó otthon vigyázni magára, akkor már ma délután haza mehet. Megírom a zárójelentést, és már mehet is haza pihenni és gyógyulni. – fejezte be a mondani valóját az orvos.

A jó hír hallatára a szemem felcsillant. Nagyon örültem, hogy végre hazamehetek, és otthon lehetek, nem itt a rideg kórházi falak között. Apuék azonnal elkezdtek pakolni, én addig átöltöztem az egyik női mellék helységbe. Jó volt végre farmert és egy pólót felvenni, mint egésznap hálóingben lenni.

Majd az orvos a zárójelentésemmel a kezében tért vissza. Aláírtam és már indulhattunk is.

Dávid és a barátnője együtt egy kocsiba szálltak be és indultak haza, mivel Anita már nyűgös volt. Mi öten pedig Gergő szüleivel mentünk haza. Haza érve, örültem, hogy végre itthon lehetek. De az első dolog, amit tettem, hogy felmentem a szobámba és leültem az ágyra. Tudom, hogy a legrosszabb dolgot csináltam, amit csak lehetett, de a kezembe vettem a bekeretezett ultrahangos képet. Nem tudta, kontrolálni az érzéseimet és így ismét kiszöktek a könnyeim a szememből. Sírtam a szobámba egyedül miközben a képet pásztáztam a könnyes szememmel. A könnyeim csak potyogtak le a földre. Azon gondolkodtam, hogy mi lett volna… kis fiú vagy kis lány, a neve? Nagyon sok kérdés merült fel bennem. Magamat okoltam a történtek miatt. Miért kellett elmennem oda? Csak az én hibám, hogy elvesztettem a kis babámat. Nem tudom, hogy már mióta sírtam bent a szobámba, amikor Gergő lépett be, és leült mellém.

- Tudom, hogy milyen rossz lehet most neked. De próbáld elfelejteni. Hidd el könnyebb lesz. – mondta Geri, amikor helyet foglalt mellettem.

- Felejtsem el? Mint egy rossz emléket vagy egy tévedést? Ő a kis babám volt! Egy élő ember, gyermek, hogy lehet csak úgy elfelejteni? Sehogy. És nem is tudod milyen, mivel nem neked van egy űr a lelkedben és a szívedben. Nem a te pocakodban növekedett. – kezdtem ki kelni magamból. Még, hogy felejtsem el! Mint ha olyan könnyű lenne… nem megy egyik napról a másikra elfelejteni egy személyt, pontosabban a gyermekemet, aki a pocakomban volt és most egyszer csak nincs.

- Lehet, hogy neked ez természetes, hogy elfelejtesz egy olyan valakit, aki a gyermeked volt. De nekem nem. Te könnyen vagy, simán csinálsz, egy másikat! Ugye? – már sírva ordítoztam vele. Teljesen kikeltem magamból, egyszerűen nem hittem el, hogy ezt mondja, hogy felejtsem el. Észnél van? Lehet, hogy neki csak ennyit jelentett… De nekem nem.

- Nem úgy értettem Ash! És hidd el nekem is, hiányzik és fáj, hogy nincsen, de túl kell lépnünk rajta. Próbáld összeszedni magad! – szólalt meg Gergő. Nem akartam tovább beszélgetni vele, sőt senkivel sem. Csak egyedül akartam lenni.

- Most kérlek, menj el! Egyedül akarok lenni! – kértem tőle lehiggadva. Gergő jobbnak látta, ha azt csinálja, amit tőle kértem, így puszit lehelt a homlokomra és kiment a szobám ajtaján. Én azonnal magamra zártam és lefeküdtem az ágyamra. Majd magam mellé tettem a képet és csak sírtam. Majd nagy nehezen elaludtam.

Apuék természetesen mindent hallottak lent. Tudták, hogy nehéz időszak lesz most nekem. Segíteniük kell nekem ezt átvészelnem.

Gergő mérgesen ment le apuékhoz, hisz amit a fejéhez vágtam… de nagyon magam alatt voltam és nem értette meg, hogy most min megyek keresztül.

- Mi van Ashlee-vel? – kérdezte apum.

- Ash teljesen ki kelt magából, állandóan veszekedünk, most nagyon összevesztünk, olyanokat vágott a fejemhez, amik nem igazak. – mondta Gergő.

- Akkor jobb, ha hagyjuk őt egy időre, de nagyon félek, hogy begolyózik, nem szeretném, hogy depressziós legyen. – mondta apu.

- Valamit azért tennünk kell! – szólalt meg Karcsi bácsi.

Míg ők az egész délutánt átbeszélték és tanácskoztak, addig én átaludtam és csak reggel kelt fel. Magam mellől a képet az asztalra tettem. Összeszedtem magam és lementem a konyhába, hogy igyak egy jó meleg teát. Mikor leértem, megláttam, hogy apu itthon van és éppen a reggelit, készíti.

- Szia, hát te? Hogy-hogy nem dolgozol? – kérdezte kíváncsian.

- Jó reggelt! Hogy itthon maradjak veled! – válaszolt.

- De én, elvagyok és jól is, vagyok. Nem kell itt maradnod! – mondtam neki. – Tudok én magamra vigyázni és nyugii semmi hülyeséget nem, csinálnák. – folytattam.

- Tudom, de nyugodtabb vagyok, ha itt vagyok veled. – mondta apa. Majd megöleltük egymást. Apu colt az aki mindig vigyázott rám és persze anyu, aki már csak fentről figyel és vigyáz rám. Majd leültünk együtt reggelizni, de egy falat sem ment le a torkomon. Egyszerűen nem tudtam enni. Így csak egy bögre meleg teát ittam meg, miközben leültem a fehér fotelbe, ami a kandalló mellett volt. Ismét csak gondolkodtam, Járt az agyam, egyszerűen nem tudtam kikapcsolni egy percre sem. Majd egyszer csak megszólaltam.

- Apu a kocsimat elhoztátok a Jégarénától? – kérdeztem.

- Huh nem, úgy tudom, hogy nem érte senki sem. – válaszolta.

- Még Gergő sem? – kérdeztem.

- Szerintem nem. Mivel gondolom, akkor ide hozta volna a kocsid és itt nincs, így tuti ott maradt. Érte menjek kicsim? – válaszolta és felajánlotta a segítségét.

- Nem köszi, majd én, legalább addig sem vagyok itthon a szobámban ülve. – mondtam. Apu ebben egyetértett. Majd felöltöztem és útnak indultam. Mivel a házunktól elég messze van így felszálltam egy buszra, ami pont oda vitt el. Láttam, hogy az ezüst színű kocsim ott áll érintetlenül a parkolóban. Mielőtt beszálltam volna a kocsiba és elhajtottam, volna, előtte bementem a Jégarénába. Végig sétáltam, vagyis pontosabban körbe mentem a kis padok előtt. A jégre direkt nem mentem rá. Nem tudtam, hogy most vonz, vagy taszít. Félek rajta vagy bátran, rámegyek. Hisz azt lehet mondani, hogy míg a többi kis gyermek a játszótéren, homokvárat épített, csúszdázott és hintázott én olyan korban a jégen róttam a köröket és a különböző ugrásokat tanultam. Majd leültem a kis padra. A csillogó jeget néztem mikor leült mellém, Dávid és a kezét a kezemre tette. Éreztem a puha meleg kezét, jó érzés kerített hatalmába. Majd ránéztem és megláttam, hogy a szemöldöke fel van repedve, és némi horzsolások éktelenkednek az arcán. A kezemet azonnal az arcára helyeztem. És faggatni kezdtem.

- Úr isten! Mi történt veled? – kérdeztem aggódva.

- Semmi. – válaszolta. De majd pont elhiszem, hogy semmi sem történt, amikor az arcán sebek vannak.

- Semmi… tudom, hogy történt valami. Mond el, hogy mi! – utasítottam.

- Összeverekedtem valakivel. – adta be a derekát.

- És ki tette ezt veled és egyáltalán miért? Kérdezgettem tovább.

- Mindegy, nem fontos. – mondta.

- De nekem fontos, ki volt az? – faggattam tovább. Majd közelebb hajoltam, hogy megnézzem azt a csúnya sebet, ami a szemöldökénél éktelenkedett. Majd a szemébe néztem és láttam, hogy nem akarja elmondani az igazságot. Majd egy kis csend után kibökte az illető nevét.