4. Fejezet

Csak barátok?

Nagyon megijedtem. Azonnal oldalra néztem, hogy lássam ki volt az. Nagyot néztem, amikor megláttam, hogy az a valaki, Dávid volt. Nem értettem, hogy mit keres itt mellettem.

- Szia! – köszönt Dávid.

- Szia! – köszöntem neki a nem megszokott vidám hangon. Ő ezt észre is vette.

- Tán valami baj van? – kérdezte.

- Nem, nincs semmi. – tagadtam le. Nem akartam elmondani, neki, hogy mi történt Gergővel.

- Valami csak van… de ha nem akarod elmondani, megértem, hisz csak mától ismerjük egymást. Amúgy nálam hagytad a táskádat. – mondta, és máris nyújtotta a táskámat.

- Ó köszike, fel sem tűnt, hogy nincs nálam. – mondtam és átvettem a táskát a kezéből. Akaratom ellenére is összeért a kezünk. Ami kellemes érzés volt számomra.

- Amúgy, hogy találtál rám? – kérdeztem.

- Nem kerestelek, indultam haza felé, csak útközben megláttalak, hogy itt sétálgatsz, és gondoltam odaadom a táskádat, hisz egy nőnek létfontosságú a táska, vagy tévedek? – magyarázta Dávid.

- Nem tévedsz. – mosolyodtam el.

- Amúgy gratulálok! – szólalt meg Dávid. Nem értettem, hogy ezt mire mondja. Az arcomról simán le lehetett olvasni, hogy nem vagyok képben, nem tudom, hogy miről beszél.

- Köszike, de mihez is gratulálsz? – értetlenkedtem.

- A picihez. – mondta. Majd leesett. A táskámba hagytam az ultrahangos képet és tuti látta. Nem tudtam mit csinálni, mint, hogy mosolyogtam.

- Ja, köszike. – mondtam. Majd tovább vitte ezt a témát.

- És lány vagy fiú a pici? – kérdezte kíváncsian.

- Még nem tudom, majd talán jövő héten kiderül, hisz szégyenlős a pocaklakó. – válaszoltam neki. Majd egy ideig síri csend volt, egyikünk sem szólalt meg. Csak sétáltunk a hosszú egyenes utcán. Mivel már elég sötét volt és későre járt így az idő is kezdett lehűlni, azért már eléggé kezdtem fázni.

- Egy kicsit hideg van. Kezdek fázni. – szólaltam meg.

- Igen elég hideg van. Haza viszlek. Ne, hogy megfagy nekem itt. – mondta Dávid és a kocsija felé vettük az irányt. Beültünk és már magyaráztam is, hogy merre kell mennie. Az úton csak pár szót váltottunk egymással. Majd megérkeztünk, én kiszálltam a kocsiból, Dávid bent maradt és az elköszönés után elhajtott. Besétáltam az ajtón és már aput otthon találtam épp vacsoráz készített.

- Szia kicsim. Azt hittem, hogy már nem is jössz haza. – szólalt meg apu.

- Szia, de csak egy kicsit sétáltam a városban. – magyarázkodtam. Majd levettem a kabátomat és a cipőmet, majd a konyha felé vettem az irányt. Odaléptem apu mellé, és egy puszit nyomtam az arcára. És a tálban lévő sült krumpliból vettem el egyet és bekaptam. Ha apuval voltam minden gondom elszállt és mindent elfelejtettem. Valahogy ő mindig fel tudott vidítani.

- Nana, még nincs kész a vacsi! – szólalt meg apu és mosolyogva rám nézett. Én meg csak arrébb álltam és töltöttem magamnak a frissen főt teából. Miközben épp kortyolgattam apu megszólalt.

- Amúgy vendéged van és a szobádban vár. – szólalt meg. Majd nagy szemekkel néztem rá, hogy ki lehet az, főleg a szobámba… Csak egy emberre tudtam gondolni, de vele semmi kedvem nem volt társalogni… Így csak hátat fordítottam apunak és irányt vettem a szobám felé. Felmentem a lépcsőn és balra az első ajtó volt az én szobám. Megmarkoltam a kilincset és kinyitottam a szobám ajtaját. Mikor beléptem, hogy ott ül az ágyamon Gergő. Hát őszintén bevallom, semmi kedvem nem volt vele társalogni. Majd ő azonnal felállt, amikor beléptem a szobába.

- Bocsi, hogy itt vártalak addig, amíg haza nem jössz. – kezdett bele. Majd folytatta. – Nem akartalak megbántani és összeveszni veled. Sajnálom. – mondta megbánva. Majd megszólaltam.

- De megbántottál. Te állandóan ezt csinálod, de itt már betelt a pohár, eddig elnéztem és simán megbeszéltük a dolgot. Én sem akartam összeveszni veled, de ha nem állítod le magadat, akkor ebből nem csak ekkora veszekedés lesz. Tudod, hogy utálom benned azt, amikor féltékenykedsz másokra, amikor nincs meg rá az ok. Én mikor csináltam ezt? Soha, mert megbízok benned, és tudom, hogy sosem csalnál meg. Én sem csallak meg főleg, úgy, hogy szeretlek, és gyermeket várok tőled. Csak már neked az is baj, ha egy sráccal megismerkedek, és esetleg barátkozok vele. Ebben mi a baj? Szerintem semmi. Neked is vannak csaj haverjaid nem? És ráadásul olyanok is, akik szebbek, mint én, de nem rendezek féltékenységi jelenetet. – mondtam neki, már majdnem sírva. Ha fel megy a pumpám, akkor mindent kimondok magamból. Lehet, hogy rossz szokás de nem bírtam már. Elegem lett, így inkább kiadtam az összes dühöt magamból. Gergő egy ideig csak állt. Egy picit megsajnáltam, de nem mutattam ki, mert most az egyszer tudtam, hogy nekem van igazam. Majd megszólalt Gergő.

- De én szeretlek. – mondta Gergő. Én is szeretem de eldöntöttem, ha ezt nem fejezi be azonnal, ha kell, felbontom a jegyességet vele. Tudom terhes, vagyok, de ha kell egyedül, nevelem fel a gyereket, de nem bírnám, ki egy ilyen házasságot. Súlya van ennek a kijelentésnek, de komolyan gondolom.

- Lehet egy kérdésem? – kérdezte Gergő. Én persze rávágtam, hogy persze.

- Mond. – mondtam.

- Hogy-hogy ő hozott haza ma este, nem rég? – kérdezte. Tudtam, hogy mire gondol, de teljesen más hang nemben tette fel a kérdést nekem.

- Még mielőtt megint az jönne, hogy megcsallak, elmesélem. Mikor azt kértem tőled, hogy tegyél ki, én sétálni indultam, kiszellőztetni a fejemet a veszekedés után. Majd mikor már tényleg későre járt és sötétedett meglátott és úgy gondolta, haza hoz, hogy ne egyedül sétáljak haza. És hazahozott. Ennyi. Semmi nem történt. De hisz még csak ma ismertem meg. – mondtam el neki.

- Értem. – szólalt meg Gergő. Majd közelebb lépett hozzám és felém hajolt.

- Megbocsátasz nekem? – kérdezte tőlem. És akkor a keze már a hajamat birizgálta.

- Igen, de nem akarok még egyszer ilyet. – mondtam egy picit fenyegetőzve. Majd egy csókkal pecsételtük meg a kibékülésünket. Nem szeretek haragban lenni senkivel sem. Majd apu szólt fel, hogy kész a vacsora. Lementünk és együtt megvacsoráztunk meg. Majd vacsora után felvonultunk a szobámba és megmutattam az ultrahangos képet neki. Örült neki, hisz csak a gyermeke első képét tarja a kezében, majd átölelve aludtunk el.

***

Miután Dávid hazahozott, véglegesen elindult hazafelé. Hazaérve a barátnője várta vacsorával, persze nem ő készítette, hanem egy gyors étteremből rendelt valami harapni valót. Hogy, hogy nézett ki a barátnője, Anita? Magas hosszú fekete hajú csaj volt, akinek az alakja szinte tökéletes volt. De cicababának tűnt, hisz az öltözködése is ezt árulta el.

- Szia szívem. Hol jártál ilyen sokáig? – kérdezte Anita tőle.

- A városban, állandóan eltévedek ebben a nagy forgalomba, meg voltam interjún is. – válaszolta kedvesének hát nem éppen a teljes igazságot.

- Meg kis híján összetörtem egy kocsit. – mondta el a történteket a barátnőjének.

- Jaj édesem, ugye nincs semmi bajod? Milyen kocsit? Biztos egy hülye autós volt, aki a kreszt sem tudja. – sipákolt.

- Nem, nincs semmi bajom. Én voltam a hibás hamarabb indulta el és az előttem lévő kocsiba hátulról beleszaladtam. Egy picit behorpadt de elvittük egy autójavítóba és majd kifizetem a kárt a hölgynek, akié az autó. – magyarázta Dávid a „balesetet”.

A vacsora után ők is álomra hajtották a fejüket, bár… Dávid egy ideig elmerenget rajtam, ugyan úgy, mint délután, amikor megtalálta a táskámban lévő képet. Majd végül ő is elaludt.

***

Teltek a napok, már egy hét is elmúlt és azóta nem volt veszekedés Gergővel. A kocsim kész lett, remek munkát végzet rajta a javító. Dáviddal egyre sűrűbben találkozgattam, hisz nem akartuk megszakítani a kapcsolatot az autójavítás után. Ami persze már barátsággá alakult. Természetesen legtöbbször úgy találkoztunk, hogy Gergő is jött velem. így Dávid is bemutatta nekünk a barátnőjét.  Hát nekem elsőre nem volt szimpatikus, állandóan Dávidon lógott. Sosem volt egy szabad perce. Szerintem elég volt az neki, ha az utcán felismerik a rajongók és megállítják egy közös képre vagy csak autógrammra, nem hogy még közben a csaja is állandóan rajta lógjon. Na mindegy nem rám tartozik csak nagyon zavart már.

Gergő belátta, hogy semmi oka féltékenykedni, hisz Dáviddal csak barátok vagyunk. Vagyis azt hiszem. Igaz több időt töltöttem vele, mint egy átlag baráttal, de nem történt semmi sem közöttünk. Bár… egyszer pontosabban két nappal ezelőtt, amikor az autómért mentünk. Utána megebédeltünk egy gyors étteremben, ott, amikor már csak az üdítőmet szürcsölgettem, akkor tűnt fel, hogy Dávid a kezemmel játszik. Pontosabban az asztal felett egymás kezével játszottunk, pontosabban az ujjainak, ha lehet azt mondanom, táncot jártak. Szinte egyszerre figyeltünk fel rá és azonnal elrántottuk mind a ketten a kezünket. Persze én szokásomhoz híven úgy elpirultam, hogy a fejem egy piros almához hasonlított. Ezek után mire tud gondolni az ember, hogy köztünk bizony más is van, mint szimpla barátság. A történtek után ha találkoztunk állandóan összetalálkoztak a pillantásaink, akár társaságban voltunk akár így ketten. Gondolom ilyenkor többnyire az emberek, bevallják a másiknak, hogy mit érez iránta, de én nem mertem, vagyis nem tudom. Azért volt korlátom, van egy vőlegényem és terhes is, vagyok. De még nem is voltam teljesen biztos az érzéseimben. Teljesen mást éreztem, amikor Dávid közelében vagyok, mint amikor Gergő közelében. Eddig azt hittem, hogy amit Gergő iránt érzek az szerelem, de lehet, hogy nem is voltam még sosem szerelmes?? Össze vagyok zavarodva az biztos…

Mivel Dávid elvitt az egyik délutáni kis koncertjére, ami a fővárosban volt, hogy lássam milyen éneklés közben. Nagyon lenyűgözött. Nekem tetszett a hangja, jól énekelt. Ez az igazi színpadja. Így úgy gondoltam elviszem én is az én „színpadomra” a jégre. Ezért megbeszéltük, hogy ma délután a Jégarénánál találkozunk. A bejárati ajtónál várt már.

- Szia! – köszönt Dávid.

- Szia! – viszonoztam a köszönést.

- Remélem, tudsz korcsolyázni. – mondtam neki.

- Az alapokat tudom, főleg az esést. – mondta nevetve. Majd besétáltunk a bejáraton. Felvettük a korcsolyánkat és ráléptünk a jégre. Bennem keveredtek az érzéseket. Ha belegondolok, utoljára a versenyen voltam a jégen, ahol elestem és ezzel kicsúszott a kezem közül az ösztöndíj. És ki tudja mikor lesz még egy ilyen esélyem… Főleg így, hogy terhes vagyok, és biztos, hogy a gyerekemmel, fogok foglakozni nem, pedig a korizással. De azért ott volt bennem az az érzés is, hogy végre ismét itt lehetek a jégen, és újra siklok a jégen. Ha valami bántott vagy nem úgy sikerült bármi az életemben, akkor idejöttem és korizás közben, gondolkodtam. Így volt akkor is, amikor anyu meghalt.

Azért elég jól tudott korcsolyázni Dávid. És jól is állt a lábán… Egyáltalán nem bukdácsolt, mint mások.

- Tudsz te korizni. – jegyeztem meg.

- Hát… fogjuk rá. De az biztos, hogy nem olyan jól mint te. – mondta Dávid, mosolyogva.

- Hát… igen, de én már elég régóta ezt űzöm, úgy, mint te az éneklést. Nekem ez a színpadom. – magyaráztam.

- Itt volt az a bizonyos verseny is? – kérdezte Dávid tőlem.

- Igen. – mondtam bánatosan. Dávid látta rajtam, hogy sokat jelentet nekem az a verseny, amit elrontottam, így inkább gyorsan témát váltott.

- Tudnál nekem egy fordulást mutatni? – kíváncsiskodott.

- Persze. – vágtam rá. Olyat választottam, amivel nem ártok a babának. Így a Lutz ugrást választottam, hisz a korcsolyát a jégbe szúrom, ami azért egy picit biztonságosabbak, mint a többi ugrás. Így tettem pár kört, hogy begyorsuljak, és utána máris elvégeztem az ugrást. Hát valljuk be egy kicsit nehezebben ment, így, hogy terhes vagyok. Dávid tapssal fogadta az érkezésemet. Én meg viccből meghajoltam. Majd Dávid felvette a földről azt a zsinórt, amivel össze szoktam kötni a korcsolyacipőt és abból készített egy „érmet”. Majd odajött hozzám.

- És az első helyezett Ashlee Montez. – mondta miközben az „érmet” a nyakamba akasztotta. Ekkor olyan közel kerültünk egymáshoz, hogy szinte egymás szájából vettük a levegőt. Egymás szemét néztük, a szívdobogásomat még a süket is hallotta, olyan hevesen és hangosan dobogott. Majd ajkaink egyre közelebb és közelebb kerültek. De egyszer csak egy erős ütést éreztem a fejemen és azonnal összecsuklottam. Dávid csak annyit látott, hogy valahol vérzek.