Csak ültem az ágyamon és néztem a papírt, amit tegnap a kezembe nyomott Karcsi bácsi. Sokat gondolkoztam, hogy mit tegyek ezzel kapcsolatosan. Aláírjam, vagy ne? Mégis mi lenne a helyes döntés? Egyszerűen kétségbe voltam esve. Hogy mégis mi volt azon a papíron? Egy szerződés. Az állt benne, hogy alkalmazna, mint segédedző mellette. Amikor elolvastam ott helyben, nagyon örültem neki, de még nem írtam alá. Hogy miért is nem? Hisz ez volt az álmom. Belegondoltam, hogy ha elfogadom, akkor valószínűleg többször látni fogom Gergőt. És ő persze mindig ki fogja használni a helyzetet, hogy ott vagyok. De ez egy óriási lehetőség számomra, hisz a versenyt csúnyán elcsesztem, így nem kaptam pontot rá. Így kevesebb eséllyel indulok a vizsgán. De Karcsi bácsi bement a fősuliba és megkereste a tanárjaimat, hogy megmutassa az összes videót a szereplésemről. Ezzel azt akarta elérni, hogy legyen meg annyi pontom, hogy végre kézhez kapjam a diplomámat, és végre edző lehessek. Ez nem lefizetésnek mondható, csak segíteni akar nekem, annyi rossz után. Hisz úgy gondoltam, megérdemlem végre a sikert az életemben. Így csak egy löketet ad a karrierem elindításához. A tanárjaimnak tetszett a felvételek, és megegyeztek, hogy amit a versenyen elérhettem volna pontok felét, megadják.
Amikor elmesélte ezt nekem, nem akartam megérteni, hogy miért segít nekem.
- De miért segít nekem? Hisz nem köteles erre. Sőt… - mondtam értetlenül.
- Azért mert, úgy tekintek rád, mint ha a lányom lennél. – válaszolt. Nagyot néztem, amikor ezt kijelentette. Mindig is éreztem, hogy többet törődött velem, mint a többi lánnyal. De, hogy ennyire fontos vagyok számára, nem gondoltam volna, főleg azok után, hogy olyan csúnyán szakítottam Gergővel. Azt gondoltam, hogy akkor az egész Rigler család megutál.
Csak ez az egy mondat volt a fejembe. Nem akartam aláírni még a szerződést. Sosem gondoltam volna, hogy ennyit fogok gondolkodni egy szerződés aláíráson. Főleg olyan szerződésen, ami miatt mindent megtennék. Úgy döntöttem, hogy megcsinálom a vizsgát, megvárom az eredményét, és legfőbbképpen beszélek Dáviddal, hogy ő mit gondol erről. Hisz benne van az, hogy Gergő így biztos ott lesz a közelemben. Amit elég nehéz lesz elviselnem, még nekem is. Merengésemet egy ismerős hang zavarta meg.
- Jó reggelt szívem! – mondta Dávid, akinek csak a fejét láttam az ajtónál.
- Szia! – köszöntem neki és már mellettem is ült az ágyon.
- Hát ez mi? – kérdezte tőlem és a kezével a papírra mutatott.
- Ez egy szerződés – mondtam röviden. – Karcsi bácsi adta a kezembe még tegnap, amikor a koripályán voltam. Az áll benne, hogy segédedző lennék mellette, ha sikerül a vizsgám. – fejeztem be a monológomat.
- De hát ez nagyszerű! – mondta lelkesen Dávid.
- Igen, de nem tudom, hogy mit tegyek. – mondtam neki.
- De miért? Hisz ez az álmod, nem? a verseny után azt hitted, hogy nincs semmi esélyed edzőnek lenni, de itt van ez a csodálatos ajánlat. Hülyeség lenne, ha nem írnád alá. – mondta el Dávid a véleményét. Igaza van, de ott van Gergő…
- Igen tudom, de van egy apró probléma. – kezdtem bele.
- Mégis mi az, - kérdezett vissza Dávid.
- Gergő. – mondtam halkan.
- Hogy jön ide Gergő? – kérdezett vissza Dávid összeráncolt homlokkal.
-Úgy, hogy néha Gergő is be szokott ugrani az edzésekre, ha olyan mozdulatokat kell mutatni a fiúknak. Mivel vegyes a csoport idén. – magyaráztam.
- És? Engem nem zavar… annyira. De bízok benned. Ha meg idegesít nagyon, akkor én elkísérlek az edzésekre, ha gondolod, akkor biztos nem fog idegesíteni vagy zaklatni. – mondta Dávid és megölelt.
- Na és izgulsz? Tudsz mindent. – váltott témát Dávid.
- Igen, izgulok nagyon. Most még azt mondom, hogy tudom a dolgokat, de majd ott… tuti el fogok mindent felejteni. – válaszoltam.
- Nem… Te vagy az okos edzőm. – mondta nevetve Dávid és rádőltem.
4-5 órával később
Már a fősuli utcájában sétáltam Dáviddal összekulcsolt kézzel. Egyre idegesebb és idegesebb voltam, ahogy a sulihoz értünk. Volt már több vizsgám az életben de ez a vizsga dönt a jövőmről. Azt lehet mondani, hogy remegő kézzel markoltam el a nagykapu kilincsét. Belépve láttam a sok hozzám hasonló diákot, akik ujjaikat tördelve várják a vizsgát. Ott álltam Dáviddal a faliújság előtt, amin olvasható volt a vizsgám helyszíne.
- Első emelet 30-as ajtó. – motyogtam magamba.
Majd elindultunk felfelé. Felérve láttuk, hogy már gyülekeznek a diákok a nagy terembe.
- Ügyes lenni ám! – szólalt meg Dávid.
- Köszi, próbálkozom. – válaszoltam. Majd csókot adtunk egymásnak és besétáltam a terembe és helyet foglaltam. Szétnézve láttam, hogy mindenki próbál nyugodt maradni. Majd bejött a tanár és kiadta a feladatlapot. Míg én írtam a dolgozatomat, addig Dávid elment egy gyorsbüfébe kajáért, mire visszaért, addigra én is végeztem.
- Na, hogy sikerült? – kérdezte Dávid.
- Hát… majd kiderül 2 nap múlva. – válaszoltam.
Majd elhagytuk az iskola területét. Útközben megkajáltunk és beszélgettünk is.
Most kivételesen Dávidhoz mentünk és az ő szobájában töltöttük az időt. Barátságos kis lakás volt. Pont elé volt egy személynek. Dávid az ágyán ült, én pedig a fejemet az ölébe hajtottam, közben Dávid simogatta a hajamat.
- És mit fogunk kezdeni Gergővel a telefonos ügy után? – kérdezte Dávid. – Mert, hogy én ellátnám a baját az egyszer biztos. Hogy lehetett ilyen szemét, hogy ezt megcsinálta velünk?- mondta Dávid mérgesen.
- Semmit. Nem tudunk mit tenni ellene. Az a lényeg, hogy együtt vagyunk és nem tudott közénk állni. Az erőszakot meg jól tudod, hogy nem szeretem, szerintem semmihez sem vezet. – mondtam neki. Próbáltam lebeszélni a verekedésről. Ami hatot is, ahogy észre vettem.
Pár nappal később, pontosabban 2 nap telt el. Reggel azonnal a postát néztem, hogy vajon mi lett az eredményem a vizsgán. Kivettem a postaládából a leveleket és az egyéb hirdetéseket és a nappaliba vettem az irányt. Leültem a kanapéra és az értesítő levelet, kerestem. Majd megtaláltam a fehér hosszúkás, széles borítékot. Azonnal felnyitottam és remegő kézzel vettem ki belőle az A/4-es lapot. Kihajtottam és máris olvasni kezdtem.
- Kedves Ashlee Montez, főiskolánk hallgatója!
- Értesítjük, hogy vizsgán, amit nem régiben írt meg elérte a 90%-ot. Ez azt jelenti, hogy a vizsgán sikeresen átment. Örömmel értesítjük, hogy össz pontszáma biztosítja az edzői munkáját. Sikeresen lediplomázott.
Alig bírtam először felfogni a levélben leírtakat. Kellett egy kis idő, hogy felfogjam ezt az egészet. Majd miután eljutott a tudatomig, ugráltam örömömben a kanapén, mint egy kisgyermek. Közben sikítottam, ha valaki látott volna ekkor, biztos azt gondolná, hogy komplett őrült vagyok. Nem bírtam magammal és azonnal felhívtam apumat, Blankát, majd Dávidot is a jó hír miatt. Persze mindenki velem együtt örült. De ekkor eszembe jutott egy személy, akinek még nem újságoltam el a hírt, így azonnal hozzá siettem.
Leparkoltam a kocsimmal és már a kapun sétáltam be. Ő volt az az egy személy, akinek még nem mondtam el a jó hírt. Ez az édesanyám volt. Gyorsan kicseréltem a vázában lévő elszáradt virágokat friss virágokra. Majd letérdeltem a sírja elé.
- Jaj anyu! Hol is kezdjem? Elég rég voltam kint nálad. Amikor legutóbb itt jártam beszéltem neked egy fiúról. Hát ő Dávid, és együtt vagyunk. Nagyon jó vele. Velem érzem igazán magam biztonságban. Persze Gergő mindent megtesz, hogy elválasszon minket egymástól, ami már nagyon idegesít. De mi kitartunk egymás mellett és bízunk egymásba. De képzeld, pár napja Karcsi bácsi felajánlott egy szerződést, hogy dolgozzak mellette, mint segédedző, ha sikerül a vizsgám. És ma megjött a levél, benne az állt, hogy sikerült a vizsgám. Annyira boldog vagyok. Végre teljesülhet az álmom. – mondtam el a történteket Anyunak.
- De tudod… ha elfogadom Karcsi bácsi ajánlatát, akkor ugye bár ott lesz állandóan Gergő, és nem fogom azt kibírni, épp ésszel. – folytattam. Egyszerűen nem tudtam, hogy mit csináljak. Eldobjam az álmomat egy személy miatt? Pontosabban Gergő miatt?
Sokáig időztem anyu sírjánál, de egy idő után elindultam haza. Otthon a szerződés felett ültem egy ideig. Annyiszor átolvastam, hogy már lassan kívülről fújtam a tartalmát. Majd tollat ragadtam és aláírtam a nevemet az üresen hagyott vonalra. Úgy voltam vele, hogy nem hagyom, hogy tönkre tegye az álmomat Gergő. Miután aláírtam, irányt vettem a koripályához. Beléptem és megpillantottam Karcsi bácsit. Épp edzést tartott a kicsiknek, mondanom sem kell, hogy milyen aranyosak voltak miközben ott próbálják a lábgyakorlatot. Idegesen léptem oda az idősödő férfi mellé.
- Csókolom Karcsi bácsi. – köszöntem erre felém fordult.
- Szia Ashlee. – köszöntött ő is.
- Mi járatban itt? – kérdeztem tőlem a volt edzőm.
- Hát… visszahoztam a szerződést. – mondtam és kivettem a lapot a táskámból és felé nyújtottam. Karcsi bácsi elvette, a szemével a vonalra nézett. Láttam a mosolyt az arcán, hogy ezzel örömöt szereztem neki.
- Szóval… mikor kezdhetek? – próbáltam szóra bírni az idősödő férfit.
- Jövő héttől. De gyere velem az irodába. – mondta és utána mentem.
- Lányok, fiúk addig körözzetek, majd utána pihenjetek. – utasította őket az edző.
Az irodába érve leültem az íróasztalnál lévő székre. Megkaptam a sípomat, a melegítőmet és a beosztásomat is. Jó érzés volt, amikor a kezembe vettem azt a kulcsot, ami a saját öltözőszekrényemet nyitja.
- Szóval, köszöntelek közöttünk. Örülök, hogy mellettem fogsz dolgozni. – mondta Karcsi bácsi és megölelt.
- Én köszönöm ezt a lehetőséget. – mondtam és viszonoztam az ölelést. Ekkor toppant be az irodába egy jól ismert személy. A „főnököm” fia, Gergő.
- Ööö sziasztok! – köszönt meglepődve Gergő.
- Szia fiam! – köszönt Karcsi bácsi.
- Szia! – köszöntem én is, de már nem olyan kedvvel, mint például Karcsi bácsi.
- Mond! Tán valami baj van? – kérdezi a volt edzőm és a fia felé tett pár lépést.
- Csak láttam, hogy a csoport egyedül van és a gondoltam utána nézek, hogy merre vagy. – magyarázta Gergő.
- Értelek. Csak Ashlee-vel megbeszéltem a teendőket. – titokzatoskodott.
- Milyen teendőket? Hogy- hogy itt vagy Ash? – kérdezősködött. Egy ideig nem szóltam semmit, de végül elárultam, hisz úgy is megtudja egyszer.
- Az apukád, Karcsi bácsi alkalmazott, mint segédedző mellette. – mondtam. Láttam Gergőnek a szemében azt a fényt, amikor általában, akkor jelenik, meg ha boldog illetve valami olyan történik vele, ami neki jó. Tudtam, hogy így biztos itt lesz minden edzésen, hogy a közelemben lehessen.
- Ennek nagyon örülök. – mondta Gergő és felém közeledett, hogy megölelhessen, de én egy lépést hátra léptem, ebből vette a lapot, hogy én nem szándékozok most vele ölelkezni.
- Én most megyek. Köszönök mindent Karcsi bácsi. Viszlát. – köszöntem el az idősödő férfitól.
- Szia Ashlee! Várlak jövő héten. – mondta a volt edzőm.
Haza érve egy meglepetés várt. Sosem gondoltam volna, hogy nekem fog főzni 2 férfi. Tátva maradt a szám, amikor megláttam, hogy apu és Dávid együtt sürögnek-forognak a konyhában. Míg Dávid terítette az asztalt, addig apu készítette az ételt.
- Hát ti? Mi van veletek? Jól vagytok? – kérdeztem egyszerre csodálkozva és nevetve.
- Szia Kicsim! – köszöntött Dávid, aki azonnal felkapott és pörgött velem egyet.
- Gratulálok! – mondta, és egy csókot adtunk egymásnak.
- Szia jéghercegnőm, én is gratulálok! Tudtam, hogy sikerülni fog. – mondta apu és egy puszit, nyomot az arcomra.
- Köszi fiúk! – ennyit tudtam csak mondani. Hisz gondolom nem mindenki, részesül ilyen élményben.
- Gyere, üljél le! – mondta Dávid és már le is ültetett az asztalhoz. Komolyan úgy pattogtak körülöttem, mint ha az alattvalóim lennének. Aranyosak voltak, ahogy lesték minden óhajomat. Hogy őszinte legyek viccesen néztet ki, ahogy a fiúk, úgy mond, szerencsétlenkedtek. De végül sikerült elkészíteni mindent és már ehettünk. Persze a vacsora közben sokat beszélgettünk főleg a jövőmről, pontosabban a munkámról, amit jövő héten el is kezdem. A „lakoma” utána mindenki elvonult a saját helyére. Lefekvés előtt még egy picit beszélgettünk Dáviddal.
- Akkor mikor is kezdesz? – kérdezte Dávid.
- Jövő héttől és délután lesznek edzések. – mondtam.
- Óóó nem tudok ott lenni az első órádon. Mivel a szülővárosomban, Győrben lesz koncert, így ott alszok anyuéknál, csak másnap jövök haza. – mondta Dávid szomorúan.
- Jaj, semmi baj! Lesz még alkalom, hogy „megfigyelj”! – mosolyogtam el.
Majd egymás karjaiban aludtunk el. Gyorsan elszaladt ez a hét is és már itt volt az a bizonyos nap, amikor munkába állhatok. De előtte Dávidtól elköszöntem erre a kis rövid időre.
- Ügyes legyél ám, de ne legyél túl szigorú, bár… nem nézem ki belőled, hisz imádod a gyerekeket. – mondta Dávid.
- Igyekszem. De te, meg vigyáz magadra és hívj fel, ah ott vagy. És érezd jól magad! De ne hozz haza egy lányt sem. – viccelődtem vele. Majd összeölelkeztünk, és egy csókkal búcsúztunk el.
- Szeretlek! – mondtuk ki, majd láttam, ahogy Dávid beszáll abba a buszba, amivel általában menni szoktak a fellépésre. Miután láttam, hogy a busz lekanyarodik fura érzés fogott el. Igaz, hogy csak egy koncertre ment el, de több 100km-re.
Majd felkészültem a délutáni órámra. Tudtam, hogy izgulni fogok, hisz nem is én lennék az ha nem izgulnák. Összeszedtem a cuccaimat és már a koripálya parkolójában voltam. Pár perc alatt már a saját öltözőszekrényem előtt álltam és a csizmámat csereéltem át koricipőre. Rátettem az élvédőket és úgy sétáltam ki a pályánál lévő kispadhoz. Oda lepakoltam a mappámat és az egyéb dolgokat. Egy kis idő után megjelent Karcsi bácsi is.
- Üdvözlöm Karcsi bácsi. – köszöntem az idősödő férfinak.
- Szia Ashlee! Ilyen hamar már itt vagy? – kérdeztem tőlem.
- Igen, szeretek hamarabb itt lenni, ne én kések. – mondtam.
- ha te mondod… Amúgy a csoport mindjárt jön is. – mondta a volt edzőm. Ahogy ezt kimondta már meg jelent 1-2 gyerek hátizsákkal a hátunk, akik az öltözőbe vették az irányt.
Míg a lányok-fiúk öltöztek, készülődtek, addig engem Dávid hívott telefonon.
- Szia szívem! Na, hogy boldogulsz a kicsikkel? – kérdezte kíváncsian Dávid.
- Szia drágám! Még nem kezdődött el az edzés. És te? Anyukádéknál vagy? Vagy a koncert helyszínén? – kíváncsiskodtam.
- Igen, anyuéknál vagyok és annyit beszéltem már rólad neki, hogy nagyon kíváncsiak rád. – mondta mosolyogva.
- Jaj, ne Dávid a végén még elpirulok. – viccelődtem vele.
- Na de mennem kell, mert pár perc és tényleg kezdődik az edzés. – mondtam.
- Okés, és jó oktatást! Képezd ki őket olyan jóra, amilyen te vagy. – bókolt nekem Dávid.
- Oké, meg lesz. – mosolyogtam.
- Szeretlek, és hiányzol. Siess haza holnap. – mondtam és köszöntünk el egymástól.
- Én is szeretlek és nekem is, hiányzol. Próbálok. – mondta Dávid és letettük a telefont.
Mikor megfordultam, hogy a telefont a kispadra letegyem észre vettem, hogy ott van a hátam mögött Gergő.
- Hello, Ash. – köszönt.
- Szia Gergő. – mondtam és azonnal az ellenkező irányba mentem.
- Oké lányok-fiúk! Álljatok sorba. – kiáltott egy nagyot Karcsi bácsi. A gyerekek azonnal tornasorba álltak. Jelentettek ugyan úgy, mint a suliban.
- Köszönöm Iza, a jelentést. És most hagy mutassam be az új segédedzőt, aki sokat fog nekem és nektek is segíteni az edzésben, ő itt Ashlee Montez, az egyik volt tanítványom. És csak úgy megsúgom, ő volt a csoportban a legjobb. – mutatott be a gyerekeknek.
- Sziasztok! – köszöntem neki. – Hívjatok csak nyugodtan, Ash-nek. – mondtam.
- Most más milyen lesz az edzés, mint szokott. A fiúk Gergővel edzenek, míg a lányok Ashlee-vel. – adta az utasítást Karcsi bácsi. Majd átadta nekem, illetve Gergőnek a szót.
- Jól van lányok, bemelegítésnek először körözzetek a pályán, ha meg van 15 kör, akkor álljatok le. – adtam ki az utasítást. A lányok szót fogadtak és elvégezték a feladatot, amit kiadtam. Ügyesen végeztek a körözésekkel és utána szépen bemelegítettük a karokat, törzset és a nyakat is.
Majd utána elkezdtük az igazi edzést. Jó volt másoknak átadni azt a tudást, technikát, amit én sajátítottam el kb. ilyen időskorban. Azokban a kislányokban saját magam láttam viszont. Ugyan örömmel és élvezettek léptem a jégre, mint ahogy ezek a kislányok itt előttem.
Csak az idegesített, hogy az egész edzés alatt elég feltűnően nézet Gergő. Tudtam, hogy ezt fogja csinálni velem. Így inkább próbáltam úgy viselkedni, hogy mint ha nem is venném észre.
Az edzés utolsó pár percét pedig egy rövid játékkal zártuk le a fiúkkal együtt.
- Oké lányok és fiúk ügyesek voltatok. – mondtam és már a kis csapat fel is sorakozott előttem.
- Egészségetekre! – mondtuk egyszerre Gergővel.
- Köszönjük! – válaszolta a kis csipet csapat. És irányt vettek az öltözők felé.
Azonnal odaléptem Karcsi bácsihoz, kikértem a véleményét az edzésről. Hisz nem gondoltam volna, hogy azonnal bedob a mélyvízbe.
- Na milyen voltam? – kérdeztem kíváncsian.
- Az első ilyen órádhoz képest jó voltál. Látom sok mindent, tanultál tőlem az edzések során. – mondta Karcsi bácsi mosolyogva.
- Ennek örülök. Akkor még sem voltam szörnyű tanár, amilyennek gondoltam magam. – magyaráztam.
- Senki sem szörnyű tanár. Csak valakinek jobban megy, valakinek meg gyengébben. Meg ha elnyered a gyerekek szeretetét, szimpátiáját, akkor nyert ügyed van. Ez a titok. – mondta a volt edzőm.
- Értem. Akkor megfogadom ezt a tanácsát. – mondtam nevetve és a kispadhoz sétáltam a cuccaimért. Pont abban a pillanatban csörgött a telefonom.
- Igen, tessék? – szóltam bele.
- Jó napot! Ön Ashlee Montez? – kérdeztem tőlem egy idegen női hang.
- Igen én vagyok az! – válaszoltam. – De miért kérdezi? – kérdeztem vissza.
- Akkor az ön édesapja, Kevin Montez? – kérdezte a nő.
- Igen! De miért? Mi történt? – kérdeztem ismételten, de már idegesen a nőtől.
- Volt egy autóbalesete, és nem rég hozták be a kórházba. – magyarázta a nő.
- Mi? Ez nem lehet igaz! Hogy van? – kérdeztem azonnal.
- Nem jól. Főleg fejsérüléseket szerzett, de állandóan önt szólította. – mondta a nő.
- Azonnal ott leszek. – mondtam sírva és már le is, raktam a telefont. Sírva ültem le a kispadra, és az arcomat a tenyerembe temettem. Nem akartam elhinni, hogy ez pont most történt velem. csak sírni akartam. Majd éreztem, hogy valaki a kezét a vállamra tette. Kezeimet azonnal kivettem az arcomból és ránéztem arra az illetőre, aki a hátam mögött állt.
- Mi a baj Ash? Miért sírsz? – kérdezte Gergő, aki ekkor már előttem térdelt.
- Aput kórházba vitték, mivel balesete volt. – mondtam sírva. Gergő megfogta a kezem.
- Mi? Ez, hogy történhetett? De gyere, beviszlek a kórházba, ilyen állapotba, amúgy sem tudnál vezetni. – mondta Gergő és az autójához vettük az irányt.
Igaza volt, hisz ilyen idegállapotban tényleg nem tudtam volna az útra figyelni, így nem ellenkeztem és beültem mellé a kocsiba. Amíg nem értünk el a kórházba a lábban szinte pattogott a kocsiban. Nagyon ideges voltam. Miután leállt Gergő a kocsival azonnal a kórházba vettem az irányt. Végig futottam a kórház folyosóján a recepcióhoz.
- Elnézést! Kevin Montez-t keresem. Ma hozták be, autóbaleset miatt. – hadartam el. Ekkor már ott termett mellettem Gergő is.
- Igen, tudtam kit, keres. Nem rég hozták ki a műtőből és a 206-as kórteremben, találja meg. – mondta a fiatal nővér, aki a recepciós pult mögött állt.
- Köszönöm szépen. – mondtam, és gyorsan a 206-as korterem felé vettem az irányt. Nem is volt messze, hisz hamar megtaláltam. Benyitott és láttam, ahogy apuból csövek lógnak ki, és ott fekszik. Szörnyű volt úgy látni azt az embert, aki nagyon fontos számomra.
- Jaj apu! – csak ennyit tudtam mondani, amikor odaértem az ágyához és megfogtam a kezét.
- Hogy történhetett ez? Pont veled? Miért? – tettem fel sorjában a kérdéseket hangosan és egyszer csak sírva borultam apum karjára.
- Nyugodj meg Ash! Minden rendben lesz. Most az a legfontosabb, hogy megnyugodj. – vígasztalt Gergő és hátulról átölelt. Majd leültetett arra a székre, ami az ágy mellett volt. Hozott egy pohár vizet is nekem, de ez nem nyugtatott meg, sírtam és sírtam. Majd az ajtóban megjelent az orvos.
- Jó napot Doktor úr! Az apám, hogy van? – kérdeztem aggódva és sírva.
- Jó napot hölgyem! Hát… azt mondhatom, hogy ahhoz képest szerencsés az ön apja. Mivel megúszta egy nyílt lábtöréssel és egy gyengébb fejsérüléssel. – mondta el az orvos a tényeket.
- De ugye fel fog ébredni? És eszméleténél van? – kérdeztem tőle.
- Most még az altató miatt alszik, amit a műtét során adtunk be neki, de bármikor felébredhet. – magyarázta az orvos.
- Rendben. Köszönöm doktor úr. – mondtam. És az orvos már ki is ment a kórteremből. Majd a széket közelebb húztam az ágyhoz és leültem, és ismételten megfogtam a kezét. Addig Gergő értesítette az apját, hogy miért hagytuk ott olyan hirtelen a pályát.
- Ash, szóltam apunak. Azt mondta, hogy ha bármi kell, akkor szóljunk neki és hozza, és mindenben segít, támogat. – mondta Gergő.
- Oké, köszi. – mondtam halkan. Majd ismét a fejemet a kezére hajtottam és csak sírtam.
Nem tudom, hogy mennyi idő telt el, amikor felébredtem de még mindig nem ébredt fel apu. Nem tartottam ezt normálisnak, így azonnal hívtam az orvost.
- Elnézést Doktor úr, de az apám még mindig nem tért magához, nagyon aggódok. – magyaráztam.
- Semmi baj nincs, nyugodjon meg, ez természetes azoknál a betegnél, akik fel serültek. – mondta az orvos. Valahogy engem ez nem nyugtatott meg. Így ismételten leültem apu mellé. Gergő odajött mellé és kértem tőle egy szívességet.
- Felhívnád Dávidot, hogy mi történt? – kérdeztem. Gergőnek nem vált ínyére a dolog, de mosolyogva válaszolt.
- Persze, hogy ne. – mondta és az ajtó felé, vette az irányt. Úgy tett, mint ha felhívná Dávidot, de persze semmi ilyet nem csinált. Hogy ő felhívja Dávidot? Hogy azonnal ide fusson? Hülye lenne. Pár perc múlva már vissza is tért.
- Ash, már elég késő van, jobb haza mennél és aludnál egy picit. Én itt maradok, ha gondolod. – mondta Gergő.
- Nem, addig nem, amíg apu fel nem ébred. – mondtam.
- Oké, de akkor gyere, ülj le ide. Itt kényelmesebb. – és a kórterembe lévő 2 személyes kis kanapéra, féleségre ültetett le.
- Ha összehúzod magad, akkor még le is tudsz feküdni. – mondta Gergő.
- És te hova ülsz le? – kérdeztem.
- Nekem jó ez a kis szék is. – válaszolta. És odahúzta a széket. Majd lefeküdtem, és Gergő egy plédet terített rám. Majd leült arra a kis székre, amit odahúzott.
- Miért vagy ilyen jó hozzám? – kérdeztem.
- Tudod te azt jól. De most próbálj meg aludni. – mondta Gergő és egy puszit, nyomot a homlokomra.
- Köszi. – mondtam, majd lehunytam a szemem. Gergő is hátra dőlt a falnak és úgy aludt el. Sokszor felébredtem az éjszaka közepén. Forgolódtam is. Már kora reggel fent voltam és csak ültem kanapén, és sírtam. Sok mindenen elgondolkodtam. Majd Gergő is felébredt.
- Hát, te már kora reggel itatod az egereket? – kérdezte Gergő. Próbált egy pici mosolyt csalni az arcomra, ami sikerült de azonnal legörbült.
- Még nem ébredt fel. Szerintem tuti valami baj van, csak nem akarják elmondani. – buktam ki. Senki sem tudott volna megvigasztalni.
- Ssss. Nyugi, biztos minden rendben van. Hisz az orvos is mondta, hogy ez normális az ilyen sérült betegeknél. – mondta Gergő.
- Nyugodjak meg? Hogy? Az én apum fekszik itt mozdulatlanul. – felálltam és már hangosabban mondtam a mondani valómat. Gergő is gyorsan felállt és lefogott.
- Tudom Ash, hogy most nehéz, de ki kell tartanod. Nem adhatod fel. – mondta Gergő. De nem tudott megnyugtatni és csak mondtam a gondolataimat. Így jobbnak látta Gergő, ha hív egy nővért. A nővér azonnal jött is és beadott nekem egy nyugtató hatású injekciót. Ettől az injekciótól egy kicsit kábult lettem és olyan hatással volt rám, mint ha berúgtam volna. Olyanokat csináltam, hogy józanésszel nem. A nyugtató által nem gondolkoztam, olyan volt, mint ha az agyam kikapcsolt volna. Leültem arra a kis kanapéra, amin aludtam és úgy csináltam a számmal, mint a kisgyerekek. Gergő leült mellém és én azonnal rádőltem. Éreztem, ahogy a hátamhoz és a keze és bódult állapotomban közelebb hajoltam hozzá. Jól esett az, hogy valaki ilyen gyengéd és kedves hozzám, ebben az állapotban, így a két szemébe néztem, és ajkaink közeledtek, majd összeolvadtak. Nem tudtam, hogy mit csinálok, csak azt akartam, hogy valaki foglalkozzon velem. Míg én a vágyaimat Gergőn éltem ki, addig valaki a 206-os kórterem ajtajában állt meg és a kis résen mindent látott.
AJÁNLOM AZ OLDALT
